Még mindig István látásán rágódok.
Együtt jártunk egyetemre. Végzés után egy percig sem dolgozott, nem adózott soha. Ide és oda sodródott Ausztráliától Miskolcig. A sors sebes folyása összesodorta egy nővel, akinek akkor már nem volt hátra fél év az életéből. Istvánt kapta bakancslistán szereplő dolgok helyett. Halála után István kétszer is öngyilkolta magát, így került a cihológiára. Most ott abból tartják, amit mi adtunk össze. Illetve tőlünk vontak meg. Ezt nevezik szolidaritásnak.
István úgy mondja, hogy lement a lépcsőn, kinyitotta a vasajtót, de nem ment be.
Látogatás után ebédeltünk, mielőtt szétszaladtunk volna. Mint látható, nem vagyunk már alkalmasak pepsi reklámfilmhez. És még az is látszik, hogy egymás felé fordulva tudunk beszélni és hallgatni. Nem az okostelefont bámuljuk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.