Kis Téli Zöld 1

Bajla magyarázatot, vagyis értelmezést kért az utolsó képsorozatomhoz. Ez a történet talán közelebb hozza a képeket:

A vert hadak viszonylag rendezetten vonultak. Az előőrs leszállt, és szétszóródott az erdőben. Hamarosan megtalálták a tisztást, amit kerestek. Amikor mind kiléptek a fényre, Száraz mindenkinek adott egy tölgyfa-koszorút. „Ne felejtsétek, hogy a szent útra lépünk. Keskeny az ösvény és szűk a kapu, amin át kell mennünk. Én megyek elöl, ti pontosan a nyomomban gyertek. Ha csak a legkisebb hibát követjük el, akkor sem jutunk el célunkba.” A zolik fejükre tették a koszorúkat, és énekelni kezdtek.

Tekintetem a hegyek felé emelem:

honnan jön segítség számomra?

          Amikor befejezték, a lombok széthajlottak, és egy hosszú, keskeny nyiladék mutatkozott az erdőben nyugat felé. Száraz felpattant ökrenyergébe, és előre indult. Estére egy újabb kör alakú tisztásra érkeztek. Mikor továbbindultak, azt az utasítást kapták, hogy a következő állomásig nem szólalhatnak meg. Hosszú és unalmas vonulás után elhagyták az erdőt, és egy pusztába értek. A pihenőhelyet körbe rakott sziklák jelezték. Itt lerakták fegyvereiket, és a dolmenekkel szegélyezett úton indultak tovább. Az utolsó kaputól gyalog kellett továbbmenni, az ökröket kantárszáron vezették. Délután egy folyó partjára értek, a túlsó parton állt a kolostor. Ruháikat levetve átgázoltak a vízen. A szerzetesek eléjük jöttek, és mindenkinek egy lepedőt adtak, hogy abba öltözzenek. Az út két oldalán tüzek gyulladtak, és a zarándokok az illatos füsttől elbódulva sorban vonultak be a hatalmas épületbe.

 - - -

A kolostor alaprajza négyszögletes volt, bár mértani formákat nem lehetett rajta találni. A falai girbe-gurbák voltak, két egyforma ablaka sem volt. Gerendavázba illesztett vályogtéglákból építették, a tetőt szalma fedte. Hatalmas kapuján egy bávatag golombár főhajtás nélkül tudna bemenni. Az épület egy hatalmas belső udvart vett körül. Az udvar közepén egy tölgyfa és egy forrás volt. Az udvart árkádok szegélyezték, ezek az emeleten körfolyosóban folytatódtak. A szerzetesek innen nézték a zarándokok bevonulását. Az ökrök maguktól az istállóba mentek, a zolik pedig a tér közepén kilencszer kilences négyzetbe rendeződtek, és térdelőülésbe helyezkedtek. Csengőszóra mindenki elcsendesedett, majd az északi bástyából öt álarcos vonult a zolik elé.

          „Kik vagytok, és honnan jöttök?”

          „A XIII.Zoli ezred maradványa vagyunk, Néma szigetéről.”

          „Melyik isten szolgái vagytok?”

          „Mi katonák vagyunk, nem imádunk egy istent sem, de tiszteljük Földanyát, Vizanyát, Szélkirályt, Tűzkirályt, a Sehonnai Vént és a Vad Erőst. Száraz testvérünk Földanya felszentelt papja.”

          „Miért jöttetek ide?”

          „Elhoztuk a Megye régóta elmaradt adóját, a hadjáratok zsákmányából begyűjtött dézsmát, és törzsünk fogadalmi ajándékait. A Nagy Ember küldött az apát úrnak egy új maszkot. Magunknak áldást kérünk, hogy a balszerencse végre elpártoljon tőlünk, és újra megvegyék kardjainkat a hercegek.”

          „Ajándékotokat és kéréseteket átadjuk XXIV. Nagy Senkinek. Fél óra múlva választ kaptok, addig Zsákmány testvér megmutatja nektek a kolostort.”

          Egy spagulárálarcos lépett a lepedőbe csavart zolikhoz, és körbe vezette őket a kolostorban. Megmutatta a könyvtárat, a laboratóriumot, a raktárakat, a műhelyeket, a fürdőt, a konyhát, stb. Mindent figyelmesen megnéztek és megjegyeztek. Csak akkor kezdtek el hangoskodni, amikor az alapítók emlékfalánál az egyik maszkban Szárazt vélték felismerni. Zsákmány megmondta, hogy az arcmás Kárászról, Száraz szépapjáról készült, és mindjárt egy előadásba kezdett a kolostor történetéről. A csengőszó azonban a zarándokokat visszahívta az udvarra. Újra elhelyezkedtek kijelölt helyükön és csendesen hallgatták az apát üzenetét.

          „Az apát úr köszönettel elfogadta adományaitokat. Harci dolgokban segítséget nem tud adni, mert mi nem vagyunk harcosok. Azonban néhány dolgot megmutathat, amivel csatákat ugyan nem lehet megnyerni, de háborúkat igen. Érdekel az ajánlata?”

          A zolik fegyelmezetten hallgattak. Amikor vezetőjük biccentett, egyszerre meghajoltak.

          „Nos, így szól apát urunk ajánlata: három kilencedet itt tölthettek a kolostorban. Ez idő alatt a szerzetesi regulát és a katonai szolgálati szabályzatot be kell tartanotok. A napirend egyeztetését őrnagyotok és a spiritusz rektor elvégzi. Az idő leteltével a hazavezető úton mindenki megkapja apát úr személyes ajándékát is. Száraz - mivel ő Sherannak szentelt druida - külön képzést is kap.”

          „Elfogadjuk az ajánlatot.”

          A szerzetesek mindenkit szálláshelyére vezettek. Másnap korán reggel zsolozsmával kezdték, kocogással és harci tánccal folytatták. Reggeli nem volt, mert a nap a megtisztulásnak volt szentelve. Böjtöltek, meditáltak, gyóntak, vezekeltek. Délután a folyóban megmeritkeztek, és mint noviciusok vonultak be a kapun. Vacsorát már a refektoriumban kaptak.

          Ettől kezdve együtt dolgoztak és imádkoztak a szerzetesekkel. Napi hat órát tanultak: éneket, táncot, a harc lágy útját, növényismeretet, energia-áramoltatást, harmóniát, higéniát. Mindenki legalább egy órát töltött a könyvtárban, ahol az írnokok részletesen kikérdezték, hogy Néma szigetéről minél többet feljegyezhessenek.

- - -

Vecsernye után Száraz sétálni indult a kerengőbe, amikor az egyik napos fölküldte a harangtoronyba. Harangozni ilyenkor már nem kellett, ezért mindjárt az ablakhoz ment, hogy a naplementét nézhesse. Az árnyékok már ibolyaszínűek voltak, amikor valaki feljött a létrán. Kopott csuhát hordott, arcát azonban az a drágakő intarziás maszk fedte, amit a Nagy Ember küldött.

          „Te vagy Száraz?”

          „SzárazVörösTájbor vagyok, Sheran felszentelt papja, a XIII. Zoli ezred 623. katonája, szolgálatodra.”

          „Én SENKI vagyok. Szépapádat ismertem, hála Sherannak, te nagyon hasonlítasz rá. Nem csak külsőleg.”

          „………”

          „Nem akarlak zavarba hozni. Mit gondolsz, a zolik mindenre hajlandók a győzelemért?”

          „A zolik családjuk és ezredük dicsőségéért mindent megtesznek. Eszményük a meghátrálást nem ismerő küzdelem, az élettől a lehulló cseresznyevirág könnyedségével válnak meg.”

          „Körülbelül erre számítottam. Te hogy kerültél közéjük?” Az apát egy darab agyagot vett elő, egy emberkét és egy ökröt formázott belőle. Száraz közben elmesélte, hogy revitalizációs expediciója hajótörést szenvedett, és a tenger Néma szigetére vetette ki. A halászok mindjárt eladták rabszolgának, de ott a rabszolga nem egy robotos állat, hanem a család kiegészítése. Így először egy jókedvű klán tagja lett, majd besorozták családja hagyományos ezredébe is.

          „A többit biztos el tudod képzelni. Soha sem veszed le az álarcodat?”

           „Nem jelenhetek meg álarc nélkül. - Senki egy késsel a szobrocskákat szétvágta, és próbálta különböző módon összeilleszteni. - Borzalmas sebhely van az egész felső testemen. Állandóan a gyógyítással foglalkoztam, és szakértelmem olyan szintet ért el, hogy a több napos halottakat is meg tudtam gyógyítani. Figyelmeztetések ellenére kutatásaimat tovább folytattam, amíg egyszer egy vias thurnul lecsapott a kolostorra. Hetekig viaskodtam vele, közben a testvérek a püspökök mentális segítségét kérték. Egyesített erővel sikerült a démont visszaűzni a holtak honába, de addigra a kolostor és Sheran papsága hatalmas áldozatokat szenvedett. Ezért a püspöki szinódus a kolostornak megtiltotta a kutatást, engem pedig arra ítélt, hogy nem hagyhatom el a szobámat.” Senki elkészült az újabb szoborral, mindketten elégedetten nézték.

          „Persze te nem tartod magad az ítélethez.”

          „Ezt bizonyítsd be!”

          „Most sem vagy a szobádban.”

          „A kolostorban minden szoba az enyém.”

         „Szinte mindegyik szerzetes kísérletezik valamivel.”

          „Az lehet, de a kolostor nem kutat semmit.”

- - -

A XIII.Zoli ezred utolsó katonái vidáman poroszkáltak harci ökreiken nyugat felé. Mindegyik kapott búcsúajándékként egy selyemálarcot, egy virágszimbólumot és egy szerencsetalizmánt. Zsákjaikban az útravaló mellett gyógynövény-, gabona-, zöldség- és gyümölcsmagvak is voltak. Vidáman énekelték a kolostorban tanult énekeket. Az élen haladó ökrök megtorpantak, idegesen szuszogtak és fejüket rázták. Ekkor az út melletti kisebb domb megrázkódott, és hirtelen 2 métert emelkedett. Miközben oldaláról még mindig szakadtak le göröngyök és fűcsomók, négy oszlopszerű lábán kissé elfordult, és lassan megindult a csapat felé. A zolik rajvonalba fejlődtek és kezdték körülvenni az ismeretlen lényt. Ekkor a valami elején kinyílt egy ablak, és egy álarcos hajolt ki rajta:

          „Meghoztam az apát úr ajándékát. Száraz és az első önként vállalkozó bejöhet. Az ökröket is hozzátok.” Az izé alján lenyílt egy csapóajtó, Száraz és a legbátrabb katona bevágtatott a mozgó dombba.

          Bent vöröses sötétség uralkodott. A helyiség (?) fala sima, gyöngyházfényű volt, de a felszín mögött ereket és vörös rostokat lehetett felfedezni. A plafonról furcsa bugyrok lógtak: éltek, de mesterségesek voltak, és csövekkel csatlakoztak a falhoz. Középen két erős asztal volt, mindenféle sebészeszközzel megpakolva. A szerzetes felültette a katonát az asztalra, és a szemébe nézett.

          „Ismerd a varjú viccet?”

          „Nem.”

          „Kár.Kár.Kár.KÁÁÁÁÁÁR.” A katona csak csapkodó varjakat látott, az egyik egészen az arcához repült. Minden elsötétedett előtte. A szerzetes gyöngéden lefektette az asztalra, aztán az ökröt a másik asztalhoz vezette. A fejét lenyomta az asztalra, ujját a szarvak közé tette és elkezdte végighúzni a marha fején. Áthúzta a szemek között, végig az orron, aztán egyenesen tovább az asztalon. Mikor az asztal túlsó végére ért, az ökör teljesen megmerevedett. Száraz közben elővette az agyagszobrocskát, és a szerszámok közé tette. Az ökröt föltornázták az asztalra, aztán ecsetekkel vonalakat rajzoltak a két testre. Az ember testét a legalsó borda alatt körülrajzolták, az ökörnek meg a nyakát. Az egyik bugyorból kivettek egy felsőtest-torzót, és az egészet az agyagszobrocskához hasonlítgatták.

          „Építsük be az ökör szemét a zoli halántékába. Jobb lesz a térérzékelése.” Körülrajzolták a halántékot és a szemet. „Lássunk hozzá.” A katona és az ökör vérkeringését bekötötték a kvatánsba, aztán elkezdték az operációt.

          A kvatáns elindult nyugat felé, a zolik követték.

          „Te miért viselsz álarcot?”

          „Megpróbáltam megszerezni Dornodon varkaudar-klónozójának a leírását, és közben pofon hajított egy praglonc. Azért elég sok részletre emlékszem. Mások is próbálkoznak, nemsokára értékelhető mozaikot tudunk összeállítani emlékfoszlányainkból.”

          „Miért kell mozognia a kvatánsnak?”

          „Mert ebben van a titkos szervátültető berendezésünk. Balhé lesz, ha megtalálja az inkvizíció.”

          „Akkor miért mozgatjátok, miért nem rejtitek el?”

          „Ez egy létszámfölötti kvatáns. Ha valahol állna, számba lehet venni. Régen woorokkal hordtuk a vizet egyik hegyi kolostorunkba. Sohasem érkezett annyi víz, mint számítottuk. Először természetes veszteségekre gondoltunk, mint szivárgás vagy párolgás. De valamelyikünk figyelni kezdte a woorokat. Az egyik a vízvételezéskor az üres sorból mindig átsündörgött a megrakott állatok közé. Vidáman ügetett fel a hegyre, amíg a többiek majdnem meggebedtek. Fönt, amikor elkezdték a hordókat leengedni, egy óvatlan pillanatban átlépett az üres hordósok közé, így nem vették észre, hogy nem hozott vizet. Na szóval ez a kvatáns is ki van tanítva, hogy ellenőrzéskor ha van egy kis tumultus, mindjárt sodródjon át az ellenőrzött csoportba. A tumultusról én gondoskodom. Vigyázz az idegek összeillesztésével, mert különben egész életében fájdalmai lesznek.”

          „Mondj valamit a klónozóról!”

          „Ha van egy értékes egyed, azt sejtjeire szétfőzik, a sejteket megfiatalítják, és egy méhben megszülik.”

          „Hogy főzik szét?”

          „Tudnám, ha a praglonc nem kapott volna el.”

          „Kell ott valamilyen fejlődésgyorsító is, mit kezd Dornodon annyi varkaudar csecsemővel?”

          „Erre nem is gondoltam. Lehet, hogy meghívlak a legközelebbi tudományos konferenciánkra.”

          Közben elkészültek az oltással. Lemosták, fölöltöztették a zolit, aztán Száraz az arcába károgott. A katona bizonytalan léptekkel kiment a kvatánsból, és társai közé ugrott. Furcsa volt, hogy elöl, oldalt, hátul mindenkit látott. Bajtársai furcsán néztek rá. Meglátta, hogy négy karja van. Aztán hogy nem ül az ökrön, hanem belenőtt. Négy kezébe fegyvert kapott, fölágaskodott és bömbölni kezdett. Három tüdeje úgy felerősitette a hangját, hogy majdnem megsüketült. Társai éljenezni kezdtek, és egymást félrelökve megindultak a kvatáns bejárata felé.